A Tour de France legendás emelkedői I.

ventoux_00

A Mont Ventoux élmény – a kerékpárosok Mekkája
A Mont Ventoux a Tour de France öt legendás emelkedőjének egyike (a másik négy: Alpe d’Huez, Col d’Izoard, Col du Galibier és a Col du Tourmalet); részben meredeksége, illetve az itt történt küzdelmek és egy haláleset tették kiemelkedővé. Ha egy nyári szélcsendes, forró napon teker rajta az ember, megérti, miért hívják kályhának. Ugyanakkor akár júniusban is eshet hó, illetve gyakori az erős szél.

ventoux_01

1300 m felett az út elhagyja az erdőt és nemsokára mintha a Holdon járna az ember: mindenfelé csak kő; semmi nyoma növényzetnek! A Tour de France történelme során e hegyen halt meg (dopping és kimerültség következtében) az angol Tom Simpson, illetve többen is leestek már kerékpárjukról a kimerültség, forróság miatt.

A Club des Cinglés du Mont Ventoux (Mont Ventoux ütődöttek klubja, www.clubcinglesventoux.org) e legendás hegyre kiírt túrakiírás teljesítéséhez köti a klub tagjává válást. Ez pedig: 24 órán belül kell feltekerni a Mont Ventouxra mindhárom fő irányból. (A Galerien szint elérése a negyedik, földutas kaptató leküzdését is előírja.) A 3 emelkedős verzió távja összesen kb. 138 km, a szintemelkedés pedig hivatalosan 4443 m. 2008. nyaráig a honlapjukon 19 országból 2388 tagot találni, ám köztük egy magyar sem akadt (2014 augusztus végén már 7418 tagja van a szervezetnek, ebből ketten vagyunk magyarok; Horváth Máté a Cinglés-t teljesítette 2012-ben).

Kifejezetten szeretem az ilyen, túrabringások által is teljesíthető kihívásokat, ahol nem kell rohanni, lehet élvezni a túrát, emelkedőt, mégis nagyot teljesít a vállalkozó. Ezért nagyon motivált a teljesítése!

2008-ban a három emelkedős Cinglés szintet, 2010-ben a négy emelkedős Galerien szintet teljesítettem; ezek által szeretném átadni a legendás Mont Ventoux-n való bringázás feledhetetlen élményét.

ventoux_02
2008. július:

Lélekben nagyon készültem, nagyon vártam már a kihívás teljesítését; épp egy ilyen legendás hegyen, túrabringával, ugyanakkor kísérők, segítség nélkül. Előre tudtam, hogy e nap életem egyik legemlékezetesebbje lehet és mindent meg is tettem, hogy az is legyen! Duplán motivált a hegy: sosem jártam még rajta korábban, így már emiatt is nagyon vártam a „találkozást”, no meg a kihívás….

Olasz bringatúrázó ismerősöm, Mauro ezt írta nekem az ő 2 évvel korábbi kísérletéről: “pszichikálisan volt nehéz, hogy látod a csúcsot, látod a rossz időt (szept)… barátommal az utsó 5 km-t 34*29-ben hajtottuk, mert a szél olyan erős volt…. azt mondták, hogy a 7% meredek több, mint 15%-nak érződik erős szélben! Szörnyű! De Hál’Istennek elértük a csúcsot… – különösen kemény az, hogy a szél majd lesodorta a bringákat…”

Valóban csodás naphoz volt szerencsém: megtapasztalhattam az emelkedőt reggeli fényeiben, a kerekesek sorával, a kánikulai meleget, a kályhát jelentő nyugati kaptatót, a keleti levendulamezőket és az esti csendet, elégedettséget, büszkeséget: harmadszor is felérve a Mont Ventoux parkolójába.

ventoux_03
2010. július. 15. Bringával egy nap alatt négy irányból a Mont Ventoux-ra (191,11 km + 6126 m)

A 2009-ben Franciaországban teljesített legendás kerékpármarathon, a La Marmotte (mely meghódítja a Col du Glandon (1924 m), Galibier (2645 m) hágókat, majd hegyibefutóval, Alpe d’Huez-ban ér véget) teljesítése után merüt fel bennem a vágy, hogy teljesítsem a Galerién verziót is, azaz Mont Ventoux ütődöttek klubjának azon 10%-a közé tartozzam, akik egy nap alatt mind a négy irányból feltekernek a csúcsra (a negyedik az földút) és egyúttal itt döntsem meg korábbi szintrekordomat. Másfelől az is motivált, hogy a Ventoux az egyik kedvenc hegyem és az egyik legnehezebb is, ahol komoly kihívás ilyet véghez vinni, arról nem beszélve, hogy a Tour de France legendája, a bringások egyik kedvence, ha nem a legkedveltebb kaptatója.

Bár készítettem ütemtervet, mivel csupán a 24 órán belüli teljesítés volt időhöz kötve, első prioritás az ÉLMÉNY volt, nem pedig az idő. „-Inkább érjek haza később, de élvezzem ki, éljem át a nap minden pillanatát!” – ez vezérelt.

5 órakor keltem: odakint még sötét volt, talán csak 20 perc múlva kezdett derengeni. A kihívásra – mint szoktam – kb. másfél kg-nyi szerelőcuccot készítettem be a csomagtartóra rögzített hátizsákba, és délelőtt még csak kevés ruhát (szélmellényt és egy hosszú ujjút), de a következő fordulásnál már jóval többet vittem magammal. Esti hazaérkezésre készülvén akkor még betettem a palilábat és egy dzsekit is. A kormánytáskában a fényképező mellett most videokamera is velem tartott.

Mikor ¼ 7-kor Bedoin település főutcáján felfelé hajtottam, a Nap még nem kelt fel; csend honolt, ember sem nagyon volt az utcán, bár engem is meglepett, hogy 1-2 üzlet már nyitva volt. Míg a táblát és a házak felett a Nap által még meg nem sütött csúcsot filmeztem, 3-5 bringás az orrom előtt vágott neki a 22 km-es emelkedőnek. A Mont Ventoux ütődöttek klubjának szervezője is írta barátságos – francia nyelvű – kísérőlevelében, hogy jó tanács: korán, napkelte táján nekiindulni, mert nyáron nagyon komoly kánikula lehet a hegyen – amit ráadásul kályhának is neveznek.

ventoux_04
Bedoin (290 m) – Mont Ventoux (1912 m) – nem aszfaltos erdészeti úton

Első kaptatónak magától értetődő módon a részben murvás, erdészeti utat választottam. Hossza Bedointól – a diagram szerint – 24 km, melyben az erdészeti utas szakasz eleje 3-6,5%-os, majd szintén a murvás részen 9-10%-os 5 km-n át. Művelt földek közt, gyakran szőlőültetvények közt indult az út; a Mont Ventoux gerincén már sokkal világosabb volt, érezhetően emelkedett a Nap, de még nem bukkant elő. Egy Ventoux hátterű, legendás kilométerkőnél is megálltam picit fotózni, videózni, majd legközelebb már a második falu – St. Estéve 540 m magasan található – hajtűkanyarjánál (7:01): ahogy az ember ráfordult az innen kezdődő 10%-os meredek erdei szakaszra, éppen a két facsoport között szemben a Ventoux TV-tornyos csúcsa látszott.

Kilátásmentes, zárt erdei kilométerek következtek. A 9-10%-oson épp 9 km/ó-val haladtam. Az aszfalton természetesen akadtak szurkolói felfestések, akár a Tourról (doppingolást is említve), akár a l’etap du Tourról.

780 m-en megérkeztem az erdészeti út leágazásához; mely út rosszabb minőségű aszfaltosan indult (elégedett voltam, ám sajnos nem tarthatott sokáig az örömöm), ám kb. 1 km múlva murvássá-kövessé vált és már csak itt-ott darabokban volta aszfaltdarabok. A csúcs felé az elején nyílt egyszer kilátás, legközelebb kb. 1000 m, majd már kb. 1200 m magasságban (8:20), egy hajtűkanyartól lefelé adódott csodás panoráma a lapos, apró dombos Provance-ra. Egy murvás-köves úton nem lehet olyan jól haladni, mint aszfalton, ám amint 9-10% meredek lett, még nehezebbé vált: ha az embernek jól is esett volna néha, nem lehetett a nyeregből kiemelkedve hajtani, mert a murván kipörgött a kerék. Végig csak ülve!

Órámat és a magasságmérőmet nézve útközben számolgattam is, hogy mikorra érhetek a csúcsra: látszódott, hogy 9-re, de ¼ 10-re sem. Végül 8:50-55 tájban ismét aszfalton gurulhatott kerekem: az erdészeti út a Mt Serein-i üdülőhelyt követő meredek rész 1. hajtűkanyarjánál – 1485 méteren – csatlakozott be, ami egyébként kiváló fotós- és filmezőhely. Az idő ellenére is béke és nyugalom volt; szinte csak a madarak hangját lehetett hallani.

ventoux_05

Kb. 2 km-n át erdőben kapaszkodtam fölfelé, ám amint két kerekes mögé értem, előzés helyett inkább az út és a feltűnt kopasz csúcs együttes, varázslatos reggeli hangulatát videóztam le: a színes kerekesek, a kopár hegyoldal a szerpentinnel, oldalt, vagy visszafelé a párás messzi hegyes táj (az Alpok széle) majd odafent a TVtorony. Valamivel fentebb, amikor már minden növényzet elmaradt és csak a köves, kopár hegyoldalban hajtottam, megállva videómmal ráközelítettem a következő kerekesre: nagyon jól mutatott mögötte a reggeli fények sütötte párás, hegyes táj. Örömkerekezés volt ez!

9:37-re értem fel az 1909m magas Mont Ventoux csúcsára: először e nap során. Még három várt rám. Már ekkor is legalább 15-20 bringás volt a tetőn. Nem terveztem sokat időzni, de pecsételés mellett az ajándékboltban körül kellett néznem és most is vásároltam kisebb ajándéktárgyakat (képeslapot, kulcstartót és egy klassz Ventoux-s pólót). Hihetetlen mennyiféle bringás souvenirt árulnak: híres hágók kmköveitől, a kulcstartókon, pólókon, törülközőkön át, hűtőmágnesek, egyék polcra való kis jópofaságok, stb. Nem véletlen a Mont Ventoux-ra való feljutás a legtöbb kerekes álma. Filmezés közben jópofa volt helyén – a bedoini emelkedő utolsó előtti kanyarjánál – látni a 2008-as Ventoux-zásomról emlékezetes fotóst: e nap ilyenből azt hiszem 3 tanyázott az út mentén. Reggeltől délután közepéig minden kerekest 2-3 képpel megörökítenek, hogy aztán az odaadott kis kártya alapján azok rendeljenek a kép(ek)ből, vagy képből készült tárgyakból. Én is így tettem 2008-ban (és 2010-ben is) és nem bántam meg, sőt.

10 órakor – ütemtervemhez képest kb. ¾ ó késéssel – szélfogó mellényemben vágtam neki a lejtőnek. Az első egyenesben, ahonnan fotózva nagyon jól kijön a kerekesek küzdelme – háttérben a panorámával – még megálltam, majd mosolyogva haladtam el a Col des Tempétes nyeregnél az út nagy részét elfoglaló bégető birkacsorda mellett. Aranyos állatok. Ezután 4 percen át – 50 km/ó-s gurulás mellett filmeztem a lejtő hangulatát: a kopár, köves hegyoldalban tekergő utat, a Tom Simpson emlékmű melletti suhanást, a felfelé, kb. 100 méterenként egymást követő bringásokat, a Provance-ra nyíló panorámát, stb. Közben időnként örömmel, mosolyogva köszöngettem a kerekeseknek: „-Bon Jour!” Boldog voltam; élveztem az élményt!

A Chalet Reynard után az út erdőben 9-10% meredeken lejtett; ott 67 km/ó-ig gyorsultam; autóutolérés miatt kellett lassítanom. 10:35-re értem le Bedoinba, ahol begyűjtöttem az induló és a késő estére számító pecsétet (van erre mód, ha záróra után érne vissza az ember); egyiket stílszerűen a bringaboltban. Eszegettem valamicskét, a kempingben elraktam a nap hátralevő részén szükséges kaját (energiaszeletek, banán, kenyér, konzerv, paprika), valamint ruhát az esti lejtőzéshez, aztán 11:05-kor nekiindultam második bedoini Ventoux emelkedőmnek.

ventoux_06

Bedoin (290 m)– Mont Ventoux, 1912 m  (aszfalton):

Az út 22,7 km alatt 1622 m szintemelkedést leküzdve 7,1% átlagmeredekségű, de ebből az első 7 km csak 2-6%-os, így utána az átlag 8,6% 15,7 km hosszan: ebből St Esteve után 8 km-n át 9,5%-os. Nem gyerekjáték!

Ütemtervemtől ugyan bő órával maradtam el, nem aggódtam: úgy számoltam (át a dolgokat): ha egy emelkedő megvan 3 óra alatt, akkor 14 órára felérek, max ½ 4-kor nekivághatok Malaucene-ből, majd ½ 7-re újra fent vagyok, max. 8-kor Sault következik, ahonnan már ½ 11-re felérhetek utoljára Provance óriására. Az viszont eldőlt: lesz részem sötétben való tekerésben, ám ehhez most erős lámpám is volt.

A reggel napkelte előtt bejárt úton hajtottam ismét. Előre a Ventoux, hátratekintve a dimbes-dombos Provance művelt területei, szőlőlugasai és az érkező kerekesek látszottak.

A napsütés miatt reggel óta eléggé meleg lett; kifejezetten jól jött az erdei szakasz. Kabócák zenéje kísért utamon; bringásból e kánikulában már kevesebb volt, mint 2 éve 3 órával korábban. A kilátásmentes erdei szakasz közepén, 900 m környékén kezdtem érezni, hogy már nem oly könnyed a tekerés, mint előtte, majd fokozatosan egyre küzdelmesebb lett: elfogyott a korábban bevitt energiám. Az erdőből amint végre kilátás nyílt a csúcs felé és az út melletti parkolónál a fűben árnyas ülőhely is adódott, megálltam egy banánt és egy péksütit elfogyasztani.

A panorámás, köves szakasz kezdetét is jelentő Chalet Reynardig hátralevő 3 km még nem ment könnyen; kínlódtam. Éreztem is, hogy hullámvölgybe kerültem, de nem gondoltam rá, hogy ne sikerülne a 4-szeri Ventoux. Úgy fogtam fel: a nap során ez egy hullámvölgy, mely a nem elégséges energia-utánpótlásból adódott. A turistaház előtt a teraszon és a lentebbi padoknál is legalább 20-30 kerekes időzött; én is folytattam az energiabevitelt: Corny szeletet és egy Powerbart fogyasztottam még el. Víztöltés után jobb kedvvel, jobb erőben tekertem tova. 13 óra már elmúlt, így a legnagyobb kánikulában pedáloztam éppen a kopár, köves emelkedőn és mivel ez a legjellegzetesebb rész, igyekeztem többször is bringásokat filmezni, fotózni a Ventoux előterében. A tikkasztó meleg ellenére sok kerekes hajtott bukósisakban, talán épp a napszúrás ellen védekeztek így. A Chalet Reynard-tól (utolsó vízvételi lehetőség!) az utolsó két 9-10%-os km kivételével már csak 7-8%-os meredek volt az út, ami már végig – szó szerint – toronyiránt haladt.

ventoux_07

2008-ban még csak ámultam és csodálkoztam, hogy noha nem is jár arra a Tour d France, mégis mennyi kerekes teker a Mont Ventoux csúcsára, 2010-ben már ismertem az élményt és tudtam, hogy a Ventoux a kerekesek körében bizony Alpe d’Hueznél is népszerűbb kaptató.

Egy-egy alkalommal menetközben is videóra rögzítettem a haladást, hangulatot, panorámát: nagyon megfogott! Csodás tiszta időben, alig lengedező szélben láthattam magam előtt a közeli, elszórtan fák által kísért, illetve az utolsó – kősivatagban vezető – kilométereket. A rengeteg bringás is azt mutatta, hogy ez bizony a kerekesek Mekkája. Ide minden valamirevaló bringásnak fel kell tekernie egyszer az életben!

A Tom Simpson emlékműnél megálltam fejet hajtani a kerekes előtt. Rengeteg kulacs állt az emlékmű előtt, néhány gyertya is. Az angol bringás – olimpián bronzérmes, aki sárga trikót is viselt a Touron néhány napig – 1967. július 13-án halt meg a hegyen, miután leszédült kerékpárjáról. Utóbb kiderült, teljesítményfokozóval élt.

Az utolsó előtti kanyart (egyben a Col Tempétes (1829 m) nyereg) megelőző egyenes 10% meredek volt; egymást érték a kerekesek; max. 200 méterenként jöttek az újabbak. A kanyarnál egy fotólabor fotósa készített minden bringásról 2-3 fényképet, majd ugrott is hozzánk, hogy adja a névjegykártyán, honlapcímet (ahol a képet meg is lehet rendelni, pólóra, bögrére tetetni, stb.). 2 hét múlva derült ki, hogy rólam is feledhetetlen fotókat készített. KÖSZÖNÖM!

A Col des Tempétes (1829 m) nyergénél épp egy hölgy indult tovább 3 kisgyerekkel, akik 10-13 év körüliek lehettek: le a kalappal előttük, bár nem tudom honnan indultak. A szinte célegyenes már közvetlenül a csúcs alatt vezetett; láttam a fent pihenő, időző embereket. Fantasztikus érzés volt a legendás csúcsra érni, a 10%-os meredeken egyes kerekesek küzdelmét látni. Az utolsó hajtűkanyartól videókamerával a kezemben tettem meg az utolsó 2-300 métert.

14:25-re értem fel másodszor a Mont Ventoux kopasz tetejére, ahol nem volt miért sokat időznöm, így 10 perc múltán nekivágtam a Malaucene felé vezető gyors lejtőnek. A Mont Sereint követő 4 km hosszan 10%-os szakaszon, a hosszú egyenesben magam jól összehúzva csak figyeltem a sebességmérőmet: 70 – 75, majd 81 km/ó. Új sebességi rekordot értem el. Nem vagyok egy nagy száguldozó, de ha tök egyenes az út, akkor nincs miért fékezni. A meredeken elért gyorsaságom és egy-két kerekes óvatoskodása miatt 2 versenybringást előztem meg.

Malauceneben (15:10) begyűjtöttem következő pecsétemet, ám szendvicsből álló ebédem már az emelkedő lankás kezdeti kilométereit követő árnyas, csobogós parkban fogyasztottam el. Forrásból való vízvétel, valamint fejkendőm bevizezése után 15:50-kor ültem nyeregbe: irány a Mont Ventoux: harmadszor! (eredeti ütemtervemtől szűk 2 óra, módosított ütemtervtől 20 perc elmaradás). 2 éve 2 óra 15 perc nettó idő alatt értem fel, és most ? Következik: a „kályha!” – gondoltam.

ventoux_08

Malaucene (377 m) – Mont Ventoux (1912 m)

A Ventoux NY-i emelkedője 21,2 km alatt tudja le az 1535 m-es szintkülönbséget, ezzel átlagmeredeksége 7,2%-os. A kezdeteknél akad egy 2 km-es 9%-os szakasz, majd a Mt Serein előtti 4 km-es 10%-os rész az igazán nehéz; utolsó 4 km-e 8%-os.

Az első kilométereken, fenyőfák árnyékában hajtva a 2 évvel ezelőtti emlékek jutottak eszembe, majd egy lányt értem utol. Az emelkedő nem volt kínzóan, túlzottan meredek és kilátás is alig-alig akadt, így jól haladtam. Bringással alig-alig találkoztam, inkább lefelé gurultak. Miután egyszer egy félreállóhelyen egy autónál egy fiatal férfi állt és várt valamire, még nem foglalkoztam vele, bár jól esett, ahogy jelezte, hogy: „-Allez!” – hajrá, csak így tovább! Ám legközelebb már feltűnt a fiú, és elgondolkodtatott, hogy mire vár megint, végül mire harmadszor láttam, megsejtettem: az általam megelőzött lány barátja, kísérője lehet.

975 m-re érve kezdődött a múltkor is mély nyomokat hagyott 4 km-es 10%-os szakasz: ezen emelkedőoldal próbatétele. Úgy készültem rá, az volt a célom, hogy 2 – 2,5 km-ig megpróbáljak megállás nélkül feljutni a tűző napon vezető meredeken, ott aztán jöhet egy kis szusszanás. 34 fokos kánikulában, két erdőrész közt vezető 10%-os árnyék mentes, napszítta úton. 2008-ban hasznos tapasztalatot szereztem: a tűző nap és a nyílt szakaszok miatt ezúttal is sisakban tekertem ugyan, ám alá (lentebb még hűs vízbe áztatott) fejpántot húztam, ami védte a nyakam a forróságtól.  A hosszú egyenesben gyakran nyeregből kiállva, küzdelmesen hajtottam: mindig tovább, feljebb kijelölve a célt, ahol megállnék. „-Ha úgysincs árnyék, akkor minek megállni?” – gondoltam és ezzel végül 3 km-t húztam ki, ahol végre akadt egy kevés árnyas hely, ahová leülve falatozhattam egy kicsit: energiaszeletet és előcsomagolt péksütit.

Jól esett pihenni egy kicsit. A Mont Serein-i parkolót, turistaházat követte a reggeli becsatlakozásomig (18:28) tartó 10,8%-os rész, majd azután már könnyebb erdei kilométerek a felső 3-4 panorámás km-ig.

ventoux_09

Ezen a szakaszon, e nap során harmadszor áradt szét bennem az igazi magabiztosság: nem aggódtam; tudtam, hogy végigcsinálom és erőt adott, hogy a Mont Ventoux ütődöttek klubjának legjobb 10%-a közé hajtok be – első magyarként. Kifejezetten jó érzéssel töltött el, hogy ezt is a szokásos – csomagtartós, sárvédős, klipszes túrabringámmal abszolválom. Így nőttem fel és élveztem mind komolyabb napi szintű túrákat is hajtani, teljesíteni a vékonykerekű versenybringások közt.

Az utolsó kilométerek most is elvarázsoltak: reggelhez képest már tisztább volt a panoráma és a késő délutáni fények más hangulatot adtak a kaptatónak. Végül 19:20-ra értem fel 4800 m szintemelkedés után harmadszor a tetőre: bruttó 3,5 óra volt ez Malaucene-től. Módosított ütemtervemtől is már 50 perccel maradtam el, de semmit sem bántam belőle: ÍGY ÉREZTEM JÓL MAGAM, ÍGY ÉLTEM MEG A NAP MINDEN PILLANATÁT!

10 perc időzést követően fél 8-kor hagytam el a tetőt. Már csak a lankásabb alsó felű, sault-i emelkedő várt rám, amit egyébként az unalmas és hosszú, lankás erdei része miatt kevéssé szeretek, mint a másik két aszfaltos bármelyikét is. Érdekes elgondolkodni, hogy vajon jobban esett volna-e valamelyik nehezebb. Ám mégha unalmas is, akkor is 400 m szintemelkedéssel és több km-nyi meredek szakasszal kevesebb.

Lapos napfényben is hangulatos volt a Bedoin felé induló lejtő; meg is álltam pár visszanéző fotóra a Tom Simpson emlékműnél: esti, lapos napfénynyalábok sütöttek a TVtorony mögül és világították meg a már ritkábban lefelé guruló néhány kerekest. Az út Sault előtt pár km-rel ért ki az erdőből, majd illatos levendulamezőn vezetett át, ami újabb filmezést és a növény által rengeteg odacsalogatott döngicsélő méhecskét jelentett.

Bruttó 55 percbe telt, mire Saultba értem (20:25-35), igaz ebben a végén egy kis emelkedő is benne van. Sault parkjának teraszáról most is szépen látszott a Ventoux TVtornya. Ideje volt ismét hazaüzenni, a drukkolóknak: „Sault. Már csak 1200 m szint, utsó emelk. 22 ó-ig világos van. Csodás eddig a nap.”

ventoux_11

Sault (760 m)  – Mont Ventoux (1912 m):

Negyedik és egyben utolsó Mont Ventoux emelkedőm számottevően könnyebb a másik háromnál: bár ennek a szintkülönbsége is meghaladja az 1100 métert, ez 25,7 km-re jut. Lankás szakasza a Reynard turistaházig szűk 20 km-n át tart és kb 3%-os (1 km gurulás után 11 km 4-6%-os, majd 7,5 km 1-3,5%-os), ám onnan az első – nehéz – emelkedő felső, legendás részére csatlakozik be az út: a hátralevő 6 km 6,5 – 10,5 %-os meredek.

Nem éreztem leamortizáltnak magam, – igaz lehet, hogy ebben az eltökéltség is szerepet játszik – , így egyáltalán nem aggódtam a feljutás miatt. Küzdelemre, kínlódásra sem számítottam. Saultot követően kb. 3 km múlva, a levendulamezők után hajtottam be az erdőbe és onnan 16-17 km-n át minimális kilátásra számíthattam csak, de azt sem a csúcs felé: az út lankásan tekerek jobbra-balra a hegyoldalban. Egyhangú, unalmas szakasz; itt kifejezetten jól jön, ha az ember fülében zene szól.

Pár km után egy kóbor kutya szegődött mögém és idegesített picit, hogy csak nem akart leszakadni, bár nem is bántott. Nyugodtan tartotta kb. 12-15 km/ó-s tempómat; csak 20 km/ó körülre gyorsulva tudtam leszakítani, majd megválni tőle.

ventoux_12

21:58-ra érkeztem az 1440 m-en álló Chalet Reynardhoz (www.chalet-reynard.fr/intro/index-en.html) , ahonnan megállás nélkül hajtottam rá a meredekebb részre, hogy az utolsó halvány fényekben megörökíthessem még a Mont Ventoux-ot. Éppen sikerült még vaku nélkül. Kb. 10 percig nyugodtan falatoztam picit: egy energiaszelettel, kókuszrúddal és szárított gyümölccsel biztosítottam elegendő energiát az utolsó órára. Nem kockáztattam. A hátralevő szakaszon már nagyrészt végig látni lehetett a fényekkel jelzett TVtornyot. Jól haladtam; meg is lepett, hogy milyen hosszan 2-es fokozatot használtam: netán a BANG energiát adó pezsgőtabletta is bejátszott?  Élveztem a teljes csöndet: csak a természet hangjait hallottam, illetve néha fényeket láttam a Mont Ventoux parkolója körül: talán 2-3 autóval találkoztam ez az egy óra során. Csend és nyugalom ereszkedett a tájra, a természet magára maradt!

Kifejezetten élvezem az esti tekerést: bár ehhez talán kell az emberben meglevő motiváció; hisz az teszi élvezetessé a kilométereket, amellett, hogy szinte végig látom a célom. Mind közelebbről látszanak a TVtorony fényei, amelyek azt jelentik, hogy 6000 m fölé emelem napi szintrekordomat és tagja lehetek a Mont Ventoux ütődöttek klubjának felső 10%-ot jelentő, Galerien verziót (4*Ventoux) teljesítők kerekeseinek.

Kellemes meglepetés volt, hogy még este ½ 11-kor is, odafent 1500-1600 méteren is jobb idő volt, mint 2 éve este 21 órakor. 2008-ban  21 óra tájban már az emelkedőn hosszút kellett vennem, 2010-ben 22 óra után sem. Az utolsó 2 km-n már utolsó fokozatomban hajtottam. A Mont Ventoux parkolójába érve (23 órakor) a múltkorihoz képest érdekesmód most nem kiáltottam el magam, nem tört ki katarzisélmény – én sem tudom miért.

ventoux_13

A parkolóban – a 23 óra ellenére – nem voltam egyedül: egy holland párral szólítottuk meg egymást és rövid beszélgetést követően ők is, én is nagyon örültünk, hogy egymással meg tudjuk örökíttetni magunkat. Kedves pár volt; talán jó is volt, hogy akadt odafent még ember és így jó ilyenkor valakinek elbüszkélkedni az ember tettét. Beszélgettünk picit a napomról, a szuper – kellemes – időjárásról, a Ventoux hangulatáról, feelingjéről és a lenyűgöző kilátásról is. Lefelé egész Provance a lábam alatt hevert; itt-ott különböző nagyságú fénypötty-csomók, települések, városok látszottak, odafent az égbolton viszont hihetetlen szépségben pompázott rengeteg csillag. Lehet, hogy magasabbról sokkal többet látni? Megtudtam: odafent kevés a fényszennyezés! Az elképesztő kilátás érzetét tovább fokozta a teljes nyugalom, csupán a természet gyenge, kora éjszakai hangjai hallatszottak. Szinte sajnáltam, hogy mennem kellett. A lejtőre történt felöltözés után kiengedtem a fékeket. A 2008-assal szemben (akkor csak legalul kellett lámpát gyújtanom) most tapasztaltam meg igazán, hogy ilyen szuper lámpával vígan lehet 45-55- km/ó-val gurulni; igaz a Ventoux-n az embert segíti, hogy hosszan látja előre az utat és így esetleges autók fényét is, ha közelednek.

A Chalet Reynardot (1440 m) követően jó lámpám ellenére azért egy kis aggodalommal suhantam lefelé az erdőben: nehogy valami állat ugorjon a kerekem elé. Egy-két alkalommal talán hangokat is hallattam, hogy elriasszam őket. Az utolsó 5-6 – más falvakon át, illetve köztük vezető – kilométert követően 24 órára érkeztem vissza Bedoinba. A falu főutcáján széttárt karokkal büszkén gurultam végig: MEGCSINÁLTAM!!!!

ventoux_15

Kellemes meglepetés volt, hogy úgy csináltam végig a 4 emelkedőt, hogy nem purcantam ki, sőt nem értem erőm végére. Bizony lefekvés előtt emiatt gondolkodtam még: talán emiatt éreztem hiányérzetet: nem tudtam teljesen kihajtani magam? Ahogy pl. a kajakosok is akkor elégedettek, ha mindent kiadtak magukból, én nem éreztem ezt: maradt még bennem valamennyi.

E feledhetetlen nappal egyfelől igazán jól sikerült bemelegítenem a Pireneusokban következő két hetes tekerésre, másfelől pedig ismét megtapasztalhattam és magamba szívhattam a Mont Ventoux feelinget, ami alapján csatlakozhatok a Tour magazin szerzőihez: ide minden valamirevaló kerekesnek egyszer az életben fel kell tekernie!

Györgyi Gábor